Zajos névadó | La Patellière, Delaporte: Hogyan nevezzelek? / Belvárosi

Bedő J. István |

Tetszik nekem, s egyáltalán nem kárhoztatom, ha a filmekből színházat, a színházi előadásokból filmet csinálnak. Többszöröződik a közönség, és (jó esetben) minden újabb színre vitel növeli az alapsztori sikerét. A Belvárosiban most bemutatott Minek nevezzelek? produkció biztos kezű választása volt a Veres1Színháznak.

A nézői emlékezet rövid, ezért nem árt fölidézni, hogy 2012-ben aratott zajos sikert mint francia–belga alkotás, hullottak a César-jelölések és díjak, sőt az alapsztorira építve forgattak olasz és német változatot is belőle (a szükséges helyi hangszerelésű változtatásokkal). Hogy a szinte napra pontosan hat évvel ezelőtti hazai bemutatásakor nálunk milyen volt a fogadtatása, arról ha vezetnek is nyilvántartást, nemigen lehet publikus. De nem is ez az ősforrás, hanem maga a 2010-ben bemutatott darab. Hogy végül is a mostani bemutató melyiken alapul, igazán nem is fontos – Schlanger Andrásnak rövid szereposztású, mégis teljes változatot kellett belőlük alkotnia: és sikerült.

Alexandre de La Patellière és Matthieu Delaporte (ALP & MD) hősei: egy nagyon értelmiségi házaspár (Pierre & Élisabeth) meg egy kevésbé olyan (Vincent & a várandós Anne). És egy kedves hallgatag agglegény, Claude.

A derűsnek gondolt vacsora előkészületei közben robban a bombahír: Vincent bejelenti, hogy a leendő fiúcska neve Adolphe lesz (mégpedig Benjamin Constant [1767–1830] regényének főhőse nyomán). A filozófus Pierre/Kálid Artúr megdöbben, eláll a szava. Hiszen a felszínnél sokkal mélyebben gyökerezik a kérdés: adható-e egy születendő gyermeknek a huszadik század legvéresebb kezű diktátorának keresztneve. Az ordítozásig fajuló vitában súlyos érvek repkednek a levegőben, apránként mindenki beszáll, mint hárító (Vincent/Simon Kornél), mint elsimító (Élisabeth/Verebes Linda), majd a leginkább érintett Anne/Molnár Gyöngyi.

Csúnya dolog lenne, ha az egész történetet leplezném le, de azért meg kell említeni, hogy a két profi darabgyáros a szócsatát kizárólag felnőttek szempontjai szerint vezeti a majdnem drámai (de mindenesetre tragikomikus) végkifejletig. Tudniillik el sem hangzik, hogy vajon milyen óvodás-, kamasz- és felnőttkora lehet Nyugat-Európában egy Adolphe (ejtsd: ādolf) keresztnevű gyermeknek… (Vincent szerint ugyanis Adolphe és Adolf az két különböző, összevethetetlen dolog. Pedig dehogy.)

Mire a második felvonás utolsó perceihez érünk, a gyerekkori barátok már nem azok, a boldognak látott házaspár csillogása rendesen elkoszolódik, a másik gyerekkori barát előbb meleg címkét kap, majd orrba verést, a kismamát kvázi leribancozzák, és Vincent értéktelensége is megkapja a magáét. Na, de hogyan nevezzék majd a gyereket?

ALP & MD profizmusát említettem már, de a magyar színpadra állítók is kitettek magukért. Simon Kornél egy háttérben elhelyezett képernyőről narrál, mutatja be a szereplőket, szól bele a jelenetekbe, még mielőtt mókagyártó felszínes csibészként a színre lépne. A Bognár Róbert által tervezett egyetlen lakásbelső kellően zegzugossá válik, hogy a különböző helyiségekbe el lehessen tűnni (vagy menekülni). A képernyő pedig továbbra is játszik, 20. századi hírneves festők képeit váltogatja – jelezve a magas kultúra állandó jelenlétét…

Kálid filozófiatanára minden akkurátusan meg akar magyarázni, mindent jobban tud – s amikor elveszíti a fejét, kiborul, leizzad, és kevés híján agyvérzést kap. Annyira ká-európai ez a vértolulásos viselkedés, hogy nem Pierre-t, hanem a színészt kezdjük félteni. Verebes Linda (tanárnő)feleségként elbűvölő háziasszony, és a véget nem érő biliborogatás során róla is kiderül, hogy ezerszeresen sértett, öccse, a világ-linkje Vincent még valamennyit kap a testvéri védelemből – de meggondolatlan poénkodása mindenkiből előrántotta az őszinteséget (meg a sárkányt is). Az elején elkezdjük Simont kedvelni, a vége felé már rendesen utáljuk Vincent-t.

Ebbe a rokon, sógor, jóbarát trióba csöppen a babát örömmel váró Anne, aki épp eleget késett ahhoz, hogy ne értse, mitől izzik a hangulat. Molnár Györgyi ügyeletes bájosként toppan be, aztán ahogy a szócsatában ő is kap néhány oldalvágást, belőle is előtörnek a sérelmek: és minidrámává alakul a családi vacsora. Külön feljegyzésre érdemes pillanat, amikor Anne arcáról néhány pillanatig azt olvassuk le, hogy a jelenlévők valami titkos kapcsolatot gyanítanak közötte és Claude között.

A hallgatag Claude (Pál Tamás) számára pompás lehetőséget adtak a szerzők. A nagydumájú társaságban ő hallgat meg mindenkit, és jó darabig észre sem vesszük, hogy ezzel teljesen elüt a többiektől. Pál Tamás mindenkit tükröz, anélkül, hogy magát kiadná – mígnem aztán kiderül, hogy az est legfontosabb információját őrzi nagy gondosan.

A történet két kulcsfigurája a „mama”, ti. Élisabeth-ék édesanyja, és természetesen a baba. Róluk csak beszélnek, de meg nem jelennek: a távollétük magasfeszültségűvé tesz jónéhány pillanatot. (A filmen ők is szereplők voltak.)

Nem meglepő a korábbi változatok hatalmas európai sikere. Egyfelől a háború után még sok évtizeddel is kényes téma a névadás. Lakmuszpapírként hozhat elő mindenféle elhallgatott foltot a családtagok életrajzából. (Amúgy meg emelje föl a kezét, akinek még sosem volt feszültségbe, veszekedésbe, tányértörésbe torkolló összejövetel vagy családi vacsora – pláne ünnepi – a házi krónikájában.)

A szerzők olyan ügyesen adagolják a poénokat – váltogatva az évődést az oldalszúrással, a viccelődést a komoly vitával –, hogy szinte alig ocsúdunk az egyik érzelemből, máris szorongatja torkunkat a másik. Schlanger Andrásnak (vagy a dramaturgnak) az indításkor bevetett ötletét látjuk viszont a zárásban. Vincent/Simon a jelen lévő kamerának beszélve (de képernyőn is láthatóan) foglalja össze, hogyan ért véget a történet a szülészeten.

Sokat nevettünk, de a kesernyés szájíz Vincentben talán megmarad, viszont a nézőben biztosan: hiába volt a békekötés a záró jelenetekben: a cserepekből összeragasztott barátság már nem lesz soha az, ami korábban volt. És a névadással nem célszerű játszadozni.

Fotók: Lethenyei László

La Patellière, Delaporte: Hogyan nevezzelek?
Rendező: Schlanger András

Élisabeth: Verebes Linda
Pierre (Élisabeth férje): Kálid Artúr
Claude (Élisabeth gyerekkori barátja): Pál Tamás
Vincent  (Élisabeth bátyja, Pierre gyerekkori barátja): Simon Kornél
Anna (Vincent felesége): Molnár Gyöngyi

Részletek és jegyvásárlás